Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy 0.történet

 

MOZAIK MESE

avagy

A  Nagy Kirakós"  ÚJRATÖLTVE

nap-1.jpg

vagy talán

ÚJ-ra töltve

esetleg

Újra töltve?

88df1f9c73104c90320fb7dcc2b6d73c.jpg

Forrás: Pinterest

 

0. történet

mert vala*hogyan el kell kezdeni J

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú/ vagy kislány - ahogy szívednek kedvesebb  J ! / Mindenki csak Napraforgónak hívta, mert olyan kis vidám, érdeklődő (sokszor talán inkább kíváncsi:) volt és nagyon, de nagyon szerette a napfényt. Ahogy mindannyian ezen a Földön, ő is elindult a saját, külön-bejáratú vándorútján, vállán (vállalván:) a hátizsákjával. Ment, mendegélt, hol gyorsabban, hol lassabban haladt és közben gyűjtögetett… Tapasztalatokat (időnként tapaszokat a sebeire), érzéseket, gondolatokat – csupa olyasmiket, amiket mindenki más.

   Egyszer aztán azon kapta magát, hogy mintha nagyon nem olyan lenne a világ(a), mint amire akkor, ott régen, a vándorút kezdetén vágyott. Mintha a dolgok (a dolgai) nagyon nem úgy akarnának alakulni, mint ahogyan azt egykor elképzelte. Mintha újra meg újra ugyanazokba a pocsolyákba, ugyanazokba a gödrökbe lépne – néha még bele is esett egyik-másikba (némelyikbe többször is) és ott a gödör alján a biztonság kedvéért rendre a fejére szórta a homokot is. Ez nagyon „jó” taktika volt részéről – így most már sokkal homályosabban és színtelenebbnek látta a világot. Aztán egyik reggel elhatározta, hogy lesz, ami lesz: körülnéz. Megrökönyödve látta, hogy egy mókuskerékben rója a köröket, ki tudja mióta. Úgy döntött, hogy megvizsgálja közelebbről ezt a furcsa szerkezetet. Hosszasan nézegette (talán túlzottan is sokáig…) és arra a megállapításra jutott, hogy elég kicsi, szűk és fénytelen. Alig látja innen a Napot, pedig mennyire szerette…Ó, jaj.. mennyire vágyik újra sütkérezni az aranyszínű ragyogásban…!.Másrészt viszont: a mókuskerék elég stabil szerkezetnek tűnt. Ismerte minden zegét-zugát, szinte csukott szemmel (mondhatni VAKon!:) is eltalált bárhová. Mondjuk az is igaz, hogy nem mindegyik rész volt vonzó benne…de legalább tudta, hogy mire számítson. Na, ez aztán a nagy dilemma: menjen vagy maradjon? Ám ekkor furcsa dolog történt. A kerék megmozdult és Napraforgó a földre huppant. Az ijedtségtől levegő után kapkodott. Fogaskerekek csikorgását hallotta, amik mintha azt dübörögték volna, hogy „ Semmi sem állandó…, minden folyton változik…, ez így volt eddig is.. és így lesz ezután is.. örökkön-örökké! Ha nem kelsz fel – sodorni foglak! Ha mozdulatlan és rugalmatlan maradsz –összetörlek! Ha nem tudsz dönteni – majd én döntök helyetted!” Kapaszkodót keresve riadtan tapogatózni kezdett. Közben hol jobbra, hol meg balra dülöngélt. Teljesen elvesztette az egyensúlyát. „Ez szörnyű!” – gondolta, vagy talán ki is mondta. Fogait összeszorítva minden erejét összeszedte és felállt. „Én ebből a mókuskerékből most kiugrok!” – és már lendült is volna kifelé, de hirtelen egy csapat varjú vette körül. Rekedt károgásba kezdtek.

-Ugyan! Hová mennél? Hisz nem tudod mi vár rád odakint. Maradj csak itt, jó ez neked!

Napraforgó megtorpant. Na, ez a rész ismerős volt számára. Nagy nehezen megszülte az elhatározást, aztán egy (varjú)tollvonással mindent stornózott. Igen, ez nagyon ment neki. Elcsigázottan ismét a földre roskadt – ha lett volna ereje, még talán gödröt is ásott volna magának, hogy az aljába csücsülhessen a „homokot a fejre szórós” rituáléjához. Ám ekkor egy pajkos napsugár megcirógatta a vállát és lágy melegséggel vette körbe.

-Ne félj a változástól! Ne riadozz attól, ami természetes! Ne vakmerő légy, hanem bátor!

Napraforgó felemelte a fejét, szemében könnycsepp csillogott.

-Miért? – kérdezte szipogva – Mi a különbség?

-Nos – mosolygott a napsugár – aki bátor, az tudja hová tart, tudja mit szeretne és látja a célt. Aki vakmerő, az meg ugye vakon merész. Vagyis nem lát…mármint célt, irányt stb. és  ez bizony nagy merészség. Ezt azt hiszem, hogy nem kell jobban elmagyaráznom. Mondd csak, Te tudod, hogy mit szeretnél?

Napraforgó gondolkodás nélkül válaszolt.

„Én…csak boldog szeretnék lenni!” 

-Akkor? Indulhatunk? – kérdezte az aranyszínű napfonal.

Napraforgó feltápászkodott, vállára vette a hátizsákját és egy határozott lépéssel kilépett a mókuskerekéből. Zuhanni kezdett. Már épp eluralkodni készült rajta a pánikhangulat, amikor hirtelen…..

……amikor hirtelen, zihálva, a hideg verejtéktől nedvesen és vacogva….FELÉBREDT. Nem, nem lógott a keze a bilibe – bár lehet, hogy most ennek jobban örült volna. Öderbé gyakran álmodott – mármint gyakran emlékezett az álmaira. De ez most valahogy más volt. Hangsúlyos, erőteljes, valóságszerű. Főleg az, amikor a hátizsákos emberke kilépett az ismeretlenbe. És az a zuhanás…Huh, szinte beleborzongott. Kitámolygott a konyhába. Kell egy jó tea, attól majd magamhoz térek – gondolta. Miközben a vizet forralta,  szeme a naptárra tévedt. 2020.január 26. Hmm, egy hét múlva mókásan fog kinézni a dátum. Ettől kicsit jobb kedve lett.

  A tea elkészült. Az ablak előtt állt és szürcsölni kezdte. Homályos tekintettel a ház előtt elterülő park fáit bámulta. Pontosabban inkább bambult. A kopasz ágak a szürke égbolt felé meredeztek, szinte sóvárogva egy kis fény után. Ám ő csak az elmosódott körvonalakat látta. Kusza gondolatcsomagok cikáztak keresztül-kasul az agyán. Furcsa, zavaros érzelmek kavarogtak benne. Mintha odabent – valahol nagyon mélyen – megrezdült volna egy húr.  Egy húr, melyen egy láthatatlan kéz játszott titkos jelekkel írt dallamot. Egyre biztosabb volt benne, hogy az álombeli hátizsákos figura nem más, mint ő maga. És a mókuskerék? Nos, be kellett látnia, hogy az bizony nagyon is valóságos. „Igen, már egy ideje nem vagyok túl elégedett a dolgaimmal – gondolta.  Talán itt lenne az ideje, hogy valamit változtassak az életem folyásával kapcsolatban.” Aztán egy hirtelen ugrással másik vágányra terelődtek a gondolatai. „Mostanában nem nagyon olvastam, – mármint olyasmit, ami nem a munkámmal kapcsolatos. Pedig régen annyira szerettem olvasni…” Majd egy újabb”kvantumugrás” következtében már azon morfondírozott, hogy régóta dolgozik olyasmit, amit valójában sohasem akart. Mármint, hogy ez az irány sohasem merült fel a tervei között, és lám, mégis ott ragadt. Ott ragadt, mert megszerette, mert kényelmes volt, és bár egyre gyakrabban érezte azt, hogy ebben a munkában nem tud kiteljesedni, mégis alapvetően elfogadható volt számára.  S mivel sokat tanult az elmúlt időszakban és ezt hasznosnak ítélte meg, mindebből arra a következtetésre jutott, hogy az élet úgyis odatereli, ahol lennie kell. Ez némileg megnyugtatta ugyan, de az a megfoghatatlan sodródás-érzés továbbra is nyomasztotta.

  Öderbé / Igen, tudom, hogy ez a név így meglehetősen szokatlan...de "úgy" meg lehet, hogy nem is ...Nem érted? Nem baj! Eleinte ő sem értette...aztán rájött Jnem volt az a kockázatvállalós típus. Azon kívül meglehetősen halogatós is volt (ez a lusta egyik finoman megfogalmazott szinonimája:) Ha nagyobb volumenű változtatásra szánta el magát, azt többnyire kényszer hatására tette. (Ez az a rész, amikor sarokba szorít az Élet és onnan mindenképpen lépni kell!) Összefoglalva: ő az a fajta, akit a legnagyobb jóindulattal is csak óvatos felfedezőnek nevezhetünk. Az iskolában az ilyen diákokat – a szülők érzékeny lelkére való tekintettel – fontolva haladónak definiálják. Ők azok, akik a hatékonyság fogalmát egyedi módon átértelmezve, a lehető legkisebb energia ráfordítással, a túléléshez minimálisan szükséges eredményre törekszenek. Nos, akárhogy is szépítjük: viselkedése alapján ő is a fontolva haladók népes táborát gyarapította.

Be positive !

Délután – munkából hazafelé menet – beugrott a könyvesboltba. Nem volt teljesen határozott elképzelése arról, hogy mit is szeretne. Tétován sétálgatott a kötetektől roskadozó polcok között. Hirtelen megakadt a szeme az egyik könyv borítóján. Ez állt rajta: Pozitív gondolatok. „Á, igen, ez kell nekem!” – derült fel a tekintete. Mostanában sokat hallott erről, meg mindenféle ehhez a témakörhöz kapcsolódó Titokról. Volt itt választék bőven. Csupa bestseller! Kiválasztott néhányat és büszkén sietett haza legújabb fegyvertárával.

Mondhatni pillanatok alatt „felfalta” őket. És nem csak falta, de próbálgatta, ízlelgette ezt a fajta világlátást. Tanult – egy számára eddig ismeretlen, újfajta hozzáállást, dolgokhoz való viszonyulást. Közben kiderült, hogy ez nem is olyan könnyű. Rá kellett jönnie, hogy bár alapvetően optimistának hitte magát, a szóhasználata alapján bizony rendes adag pesszimizmussal is rendelkezett. Mióta jobban odafigyelt arra, hogy mit és miképpen mond, az is világossá vált számára, hogy jelentős mennyiségű cinizmust is magáénak tudhatott, a hárítás „művészetéről” nem is beszélve. Mindenesetre tanulságos és (személyiség)építő jellegű volt ez a kirándulás a pozitív irányba.

A következő hónapokban újabb és újabb könyveket vásárolt, köztük néhány fajsúlyosabbat is. Szerette ezeket a könyveket, mert csupa olyasmit ígértek, amikre vágyott. Meg is állapította, hogy nyilván azért fogynak ezek a kötetek ilyen nagy számban, mert az emberek annyira, de annyira vágynak ezekre a lelkesítő gondolatokra. És valóban! Mintha az életkedve kezdett volna visszatérni, mintha egy kicsit kezdett volna szebbé válni a világ körülötte. Nem, korántsem volt még minden tökéletes, de elkezdett alakulni… Legalábbis ő akkor mélyen hitt a pozitív gondolatok csodatévő erejében. Pontosabban abban, hogy ennyi is elég lesz ahhoz, hogy az élete látványosan és gyökeresen megváltozzon.

Azt hitte, hogy… pedig dehogy J

Jelentős mennyiségű pozitív gondolattal, ősi és újkori bölcsességgel felvértezve bőszen gyakorolgatta a „varázslást”, amire ez a sok pompás könyv buzdította. Tette ezt kisebb nagyobb sikerrel (és sikertelenséggel). Nincs is jobb, mint egy fárasztó nap után jó kis lélekemelő gondolatokat olvasgatni. (De igen, van – és ezt ő is nagyon jól tudta, csak éppen pillanatnyilag ez volt elérhető J /Rossz az, aki rosszra gondol – vagy inkább: Rossz annak, aki rosszra gondol. ???/ Kényelmesen bevackolta magát az ágyába és kezébe vette a néhány napja elkezdett kötetet.

Már egy ideje próbálta megfejteni ezt a „varázslós” témakört, mert nem igazán volt elégedett azzal, hogy ez olyan…mondhatni: mesés. Tudod! Hol volt sikerélmény, hol meg nem volt. Azt is észrevette, hogy minél több ilyen „titkos-erő; a boldogság kulcsa benned van; éld jól az életed, kérd és megadatik; stb.” típusú könyvet olvasott, annál több kérdés merült fel benne. Nem, nem a jótékony hatásukban kételkedett. Alapvetően egyetértett ezekkel a pozitív gondolkodásra ösztönző, kellemes hangzású tanácsokkal és útmutatásokkal. Egyszerűen csak egyre biztosabban és erősebben érezte azt, hogy valami nagyon hiányzik belőlük. Ilyenkor olyan érzése támadt, mintha térkép helyett egy szabásmintáról kellene tudnia beazonosítani, hogy hol van, mondjuk a Bartók Béla utca. Ezután menetrend szerint az következett, hogy gondolatban heves vitába szállt az olvasott szöveggel. Most például itt van ez az „IDŐ”-vel kapcsolatos kérdéskör. Alig olvasott el néhány bekezdésnyit, és már indult is a képzeletbeli dialógus: 

IDŐ  kontra „Élj a MOST-ban”!

múlt-jelen-jövő

„Na jó! Értem én a Mestert, de ez az a rész, ahol az átlagos földi halandók teljesen összezavarodnak és elveszítik a fonalat.

Most mi van? Ne törődjek a múlttal és a jövővel sem? Utána meg azt mondja, hogy idézzem fel a múltból azt, ami pozitív érzés! Ez itt nekem kapásból ellentmondás. Aztán meg ott a jövő kérdésköre is. 

Először is: Ha Isten/ az Univerzum / Föld Anya – nevezd, ahogy szívednek kedves – azt akarta volna, hogy folyton csak a „Most” legyen meg nekünk, akkor nem adott volna bal agyféltekét. (Merthogy ezeket az időtlen „most” állapotokat leginkább a jobb agyfélteke produkálja. Gondoljunk csak a meditálásra, álomra, rajzolásra,stb.) Márpedig adott. Ugye? Szerintem meg DE! Igenis kell a múlt! Kell azért, hogy tanuljunk belőle, mert a tapasztalás egy pillanat, ami rögtön el is múlik. Ha nem foglalkoznánk vele, és nem tanulnánk belőle, akkor kb. most is a fán laknánk vagy jobb esetben barlangban, és kőbunkóval futkoznánk.

Másrészt: Sok felismeréshez idő kell. Márpedig amikor bejön az a sokat emlegetett ”Aha” érzés, az főleg a múlt mozaikdarabkáinak összeállása révén jön létre. A felismerés pedig a dolgok megértésének kulcsa.

Harmadszor pedig: hogyan idézzek fel pozitív dolgokat, ha nem törődök a múlttal?

No, és akkor most nézzük a jövőt! 

Ha a jelenem határozza meg a jövőmet, akkor ahhoz, hogy tudjam, hogy mit tegyek a jelenben ahhoz, hogy az majd a jövőmben megjelenjen, kell, hogy legyen valamiféle elképzelésem erről a jövőről. Ergo: igenis kell a jövővel foglalkozni!

Könyvek sokasága szól arról, hogy a jövőnket mi magunk teremtjük, és hogy képzeld el ezt vagy azt. Na mármost, kérdem én: mi ez, ha nem a jövő tervezése? 

És igen! Valóban: minden, ami történik velünk az épp az adott pillanat=most, éppen pont az aktuális „most”-ban van. Szóval: kell a múlt és kell a jövő is. A velük való foglalkozást kell másképp csinálni! És persze csak pont annyit – nem többet és nem kevesebbet – kell velük foglalkozni, mint amennyire szükség van! Na, ez itt a lényeg! Ehhez meg kell a bal agyfélteke is! Többek között ezért kaptuk a Teremtőtől – ajándék J

A többi időt pedig valóban érdemes a jelenben, a „MOST”-ban eltölteni.

És még valami fontos: ennek az egész „Élj a mostban!” mizériának az az értelme, hogy minél több olyan „MOST”-ot éljünk át, amiben ÉRdemes lenni J

...És most akkor én is tényleg Varázsló vagyok, és teremthetek magamnak egy számomra tökéletes világot! ? – lebegett be a tudatába egy rózsaszínű habcsókfelhőn ez a kacéran hívogató gondolat.

Na ja, majd ha én is tökéletes (vagy legalább valami ahhoz hasonló J) leszek! Igen! Teremthetek JÓT! Majd ha a múlt tapasztalatait, tanulságait, felismeréseit felhasználva és lélekben megtisztulva, birtokában leszek annak a tudásnak, amivel erre az általam vágyott mindenféle JÓ teremtésére KÉPes leszek! Mert mindenki csak olyan világot tud teremteni, amilyen szinten, módon, formában és minőségben ő maga működik! EZ VAN!”

Vajon az utolsó gondolatmorzsa saját agyának terméke volt? Vagy valahonnan máshonnan szűrődött át? Nos, erre talán sohasem kapunk választ.

/Talán tényleg igaz, hogy „az igazság odaát van”? S, hogy mi is az IGAZság? Jó kérdés! Talán az, hogy: igaz az, amit igaznak hiszel. ….Aki kíváncsi, járjon utána! J/

…. Napraforgó a furcsa zuhanás után arra eszmélt, hogy a földön csücsül és az eget bámulja. Mivel nem látott semmi szokatlant, lassan feltápászkodott, megigazította a ruháját és körülnézett. Ismerősnek tűnt a táj, bár abban teljesen biztos volt, hogy ez már nem az a mókuskerék ahonnan az imént kiugrott. Megkereste a fűben a hátizsákját – a biztonság kedvéért belepillantott, hogy meg van-e minden holmija – és útnak indult.  

Ment mendegélt, mígnem egy forráshoz ért. Nagyon megörült, mert bizony erősen megszomjazott. Amint lehajolt, hogy megtöltse vízzel a kulacsát, köhécselést hallott a háta mögül. Megfordult és egy ősz hajú, hajlott hátú anyókát látott.

- Üdvözöllek gyermekem! Mi járatban erre mifelénk? – kérdezte az anyó.

- Köszöntelek anyóka! Én bizony nagy vállalkozásba kezdtem. Úgy döntöttem, hogy boldog szeretnék lenni és elindultam, hogy megtaláljam a hozzá vezető utat – válaszolt mosolyogva Napraforgó.

- Szerencsés vagy! A legjobb helyen jársz!  

Napraforgó ekkor vette csak észre, hogy az anyó ruháját csupa + jel díszíti.

- Elárulok egy titkot! – folytatta a nénike, s közben napbarnított arcából hátratűrt egy rakoncátlan ezüstszínű hajtincset. – Azzal, hogy ideérkeztél, megtetted az első lépést! Az ELSŐT J Ha van kedved, velem tarthatsz egy érdekes helyre!

Elindultak egy kis erdei ösvényen és hamarosan egy tágas tisztásra érkeztek. Itt különös látvány fogadta őket. Apró, színes épületek álltak elszórtan, köztük parkszerű, üde zöld ligetecskék, virágokkal és fákkal. Az emberek tarka ruhákat viseltek; néhányan körtáncot jártak, mások mesét olvastak, festegettek, írtak, rajzoltak, beszélgettek, és még csuda tudja mi mindent nem csináltak. Mindenesetre szemmel láthatóan jól érezték magukat. Napraforgó kíváncsian nézett körül.

-Nagyon kellemes helynek tűnik – mondta.

-Igen, valóban az. Gyere, körbevezetlek!

A sétálóút mentén mívesen faragott útbaigazító táblákra és az épületek homlokzatán elhelyezett érdekes feliratokra lett figyelmes. Felszínsimogató, Érzékélesítő, Tapasz-tépegető, Ego-rendezgető, Felvidámító, Képzelet-mozgató és  Fantázia-ápoló, Agy-tornásztató, Gondolat-karbantartó, Lélek-egyengető, Kívánság-formáló és ehhez hasonló sok-sok különös elnevezés.

-Anyó! Nekem tetszik ez a hely. Ha meg nem bántalak, itt maradnék és kipróbálnék ezt-azt.

-Maradj csak, ameddig jól esik!

Ekkor egy nagy, puha, szivárványszín pillecukor-felhő ereszkedett alá az égből és édes illattal burkolta be a tájat… 

 

 ….Öderbé továbbra is kitartóan hitt abban, hogy jó úton jár, amikor a pozitív irányban igyekszik tartani a gondolatait (és azzal együtt önmagát:). És nem csak a gondolatait regulázta, hanem sok mindent kipróbált és megváltoztatott, úgy, ahogy azt a könyvekben tanácsolták. Ám ma pocsék napja volt. (Légy kreatív és képzelj ide bármit,– pl. az idegesítő szomszédot, a forgalmi dugót, ne adj’Isten a gyerek/ a párod/ a testvéred stb. bosszantó viselkedését… – ami elég vacak ahhoz, hogy át tudd érezni a helyzetét J. )Pedig lelkiismeretesen elvégezte a reggeli rituálét a megerősítésekkel, meg hálával stb. és igyekezett minden történésben valami pozitívat meglátni… És mégis, estére már megint Don  Quijote-nak érezte magát, aki szélmalomharcot vív az őt ostromló problémákkal. Pozitív gondolkodás ide vagy oda, ezek a problémák mintha ma is lecsapolták volna az energiáit. Bármennyire is igyekezett, egy furcsa, torokszorító, zavaros és megfoghatatlan érzéscsomag szinte észrevétlenül újra átvette a hatalmat a gondolatai felett. (Mert az érzések nem kérdezik ám meg, hogy bejöhetnek-e! J)

Nem vágyott másra, csak egy kiadós alvásra. Behunyt szemmel azon morfondírozott, hogy minden bizonnyal kell lennie valami megoldásnak, aminek a segítségével kordában tudja tartani ezeket a makacsul, újra és újra előbukkanó nyomasztó gondolatokat. Kell lennie valaminek, ami működésbe hozza a „boldogság-gépezetet”. És igen, egyre jobban izgatta az a kérdés, hogy hogyan működik ez az „izé”. Mindeközben az álom-fátyol észrevétlenül elringatta és betakarta gyógyító lágyságával….

…. Napraforgó nagyon élvezte a tartózkodást a színes kavalkádban. Szinte mindent kipróbált (a bungee-jumping és a vadvízi evezés kivételével) De ma reggel nagyon várta Anyót. A Nap fényesen ragyogott fel a látóhatáron és ő elindult arra a helyre, ahol találkozni szoktak. A virágok a szirmaikat bontogatták.

-Szervusz Napraforgó! De korán keltél ma!  - mosolygott az ezüsthajú nénike.

-Tudod anyóka, nagyon jó itt lenni, de az álmaim nem hagynak nyugodni. Olyan helyeken járok akkor, ahol nem minden ilyen idilli és rózsaszínű. Ott vannak problémák és megoldandó helyzetek. És egyre gyakrabban jut az is eszembe, hogy miért is indultam el, amikor hátrahagytam a Mókuskerekem. S bár nagyon sokféle dolgot tanultam, tapasztaltam és kipróbálhattam – és ezért nagyon hálás is vagyok – mégis most úgy érzem, hogy eleget időztem itt. Mindazt, ami az enyém, viszem magammal, hogy támaszkodhassak rá, és hasznát vegyem utam során. Épp csak azt nem tudom, hogy merre menjek?

-Örülök, hogy jól érezted magad itt nálunk! Örömmel látom, hogy megerősödtél és okosodtál! Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, amikor búcsúznunk kell – tudtam, mert előbb vagy utóbb minden látogatónk tovább indul. De tudd! Ide bármikor visszatérhetsz, ha feltöltődésre vágysz! És hogy merre indulj? Nos én már vettem egy jegyet Neked.

-Jegyet? Milyen jegyet?

-Rögvest megtudod! Ám előtte szeretnék adni neked egy ajándékot!

Arcán széles mosollyal a táskájából egy fémesen csillogó szerkezetet vett elő és átnyújtotta Napraforgónak. Ez állt rajta: Kívánság-kilövő kézikészülék. Az oldalán pedig nagybetűkkel a felirat: „Ne vakíts túl nagyot, mert az kicsapja a biztosítéko(d)t!”

-Gyere, igyekezzünk!

-Jó, jó, de hová?

Ám ekkor már anyó messze járt, Napraforgónak pedig igen csak szaporáznia kellett a lépteit, hogy utolérje. Látta, hogy az anyóka rálép egy fényes szalagra. És ő követte. Hagyta, hogy a szalag tovaszáguldjon vele…

 

 

Mit gondolsz, vajon hová?

 

 

                                                        sorminta2.jpg

 

 

....A vándor maga sem értette miért vállalkozott erre. (Pláne, hogy ha az emlékezete nem csal, legyőzhetetlen tériszonya van.) Miközben a segédek a hevedereket és csatokat ellenőrizték, azon morfondírozott, hogy mégis honnan a csudából  született meg benne ez a vágy. Mindenesetre most már nincs visszaút. Ugrani kell! És ő ugrott. 

Lépett egyet előre. A térdei remegni kezdtek, homlokán verejték cseppek jelentek meg. Alatta a hihetetlen mélység, előtte a kék ég. A lába mintha gyökeret vert volna, de nem a magasság miatt. A szeme elé táruló lenyűgöző látvány állóképpé merevítette az időt. Odalent,  a völgyben hajszálként kanyargó folyót hófehér sziklák ölelték körbe. A lemenő nap fátyolos glóriát vetített a zöldre festett bércekre. Hihetetlen! A világ kitárult előtte! 

Mély levegőt vett. Lépett még egyet és zuhanni kezdett.... 

 

 

 

Bungee Jumping

Az extrém helyzetek kedvelői egy magas pontról (szakadék híd, daru, építmény) a bokájukra vagy a testükre erősített gumikötéllel a mélybe ugranak. A kötél másik vége a kiindulási ponthoz van rögzítve. Az ugrás után a delikvens szabadon esik, majd a kötél kifeszül és visszarántja.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tandemugr%C3%A1s

tandemugrás vagy tandem ejtőernyőzés az ejtőernyőzés egyik speciális formája, ahol az oktató/tandempilóta hajtja végre az ugrást a gépelhagyástól, a szabadesésen át, az ejtőernyő irányításán keresztül a földetérésig, a hozzá csatolt utasnak/tanulónak minimális előképzésre van szüksége az ugráshoz, amit a felkészítés és beöltözés idején pár perc alatt megkap.

Vagy?

 

sorminta2.jpg

 

 

....Egonka szinte reszketett az ijedtségtől. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy rettenetesen-nagyon-szörnyűségesen eltévedt. Első körben az édesanyjához, majd pedig Istenhez fohászkodott: hogy küldene már neki valami segítséget ebbe az ő hatalmas nagy elkeseredettségébe. Másodpercről-másodpercre egyre jobban belesüppedt az aggodalom és a kétségbeesés ragacsos mélységébe. Fejét a térdére hajtotta és a könnyei csak úgy hullottak, mint a záporeső. Alig néhány perc telt el - de neki egy örökkévalóságnak tűnt.

És akkor, ott, Egonka maga teremtette vörösen fortyogó "minipoklának" kellős közepében, egy kisebbfajta csoda történt. Imái meghallgattak! ( Vagy csak éppen arra járt a délutános műszakot teljesítő "Mentsük meg a ritmusból kiesett társainkat!" elnevezésű karitatív tevékenységet végző őrjárat egyik oszlopos tagja? Ezt már sohasem fogjuk megtudni. De nem is ez a lényeg! ) A tündér-szerű tünemény odakuporodott a földre, Egonka mellé, és bársonyos hangon ezt suttogta:

" Lélegezz lassan! Nyugodj meg! Keresd az érzést, az majd kivezet a labirintusból!"  

 

Vagy inkább la-bi-/ lis / ritmusból??? Szerinted? J

....

 

                    c29964b72e16f81a2d6e478be2d830cf.jpg    ..... Folytasd Te! smiley      

                                                                    

 

 

 

 

 

 Képek forrása: Pinterest